Dombegyház első posztumusz díszpolgára, dr. Nagy Zoltán
2008-10-31 13:45:57 - Gerendeli GyörgyÖnkormányzatunk az idei falunapon első ízben adományozott posztumusz díszpolgári címet.A kitüntetett, néhai dr. Nagy Zoltán (1908-1994) községünkben született, és a magyar művészettörténet jelentős alakjai között tarthatjuk őt számon. Erkölcsi kötelességünk, hogy legalább fő vonásaiban ismertessük életútját, munkásságát.
Gyermekkora olyan családi légkörben zajlott, ahol a valláserkölcsi nevelésnek, a keresztény etikának kitüntetett szerepe volt. Édesapja, Nagy János, a falu egykori bírója tekintélyét elsősorban bölcsességének, következetességének és áldozatkészségének köszönhette. Az elemi iskola elvégzése után fiát Makóra, majd Szegedre adta középiskolába. Ezután a kivételes tehetségű fiatalember a Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett diplomát, s summa cum laude doktorált művészettörténetből, olasz nyelv- és irodalomból és a magyar föld archeológiájából 1934-ben. Korán elkezdett foglalkozni azzal a témával, amely lényegében egész életében kutatásai középpontjában állt: az olasz-magyar művelődés- és művészettörténeti kapcsolatokkal. Egyetemista korától kezdve késő öregkoráig rendszeresen járt Olaszországba, s hol egyetemi, hol akadémiai ösztöndíjjal végzett ott művészettörténeti és műemlékvédelmi tanulmányokat, kutatásokat.
1941-ben megnősült, Kovács Mária szobrászművészt vette feleségül, aki Nagy Kovács Mária néven a magyar egyházművészet kiemelkedő egyénisége lett. Házasságukból négy gyermek született.
1939 és '41 között Teleki Pál művészeti előadója volt a Miniszterelnökségen, majd a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Művészeti Osztályán dolgozott. Egyetemi Intézeti tanára lehetett a nagyhírű Eötvös Kollégiumnak és igazgatóhelyettese a szegedi alföldi Tudományos Intézetnek. Itt Szegeden kapott egyetemi magántanári képesítést.
A történelem azonban közbeszólt, s a legkeményebb rákosista időben, 1951-ben politikai okokból állását elveszítette. Ezután ugyancsak emberpróbáló évek következtek, dr. Nagy Zoltán biztosítási ügynökként, közép- és általános iskolai tanárként volt kénytelen dolgozni, hogy családját eltartsa. Ezek a méltatlan körülmények annyira megviselték, hogy súlyos beteg lett, s 1959-ig rokkantsági nyugellátásba került. Az 1960-as év kedvező fordulatot hozott számára, hiszen a Művelődésügyi Minisztérium kinevezte az esztergomi Balassa Bálint Múzeum igazgatójává. Ellátta a Vármúzeum igazgatói teendőit is, s e kettős minőségében gondoskodott a Keresztény Múzeum szakmai igazgatásáról és anyagi támogatásáról. Igazgatóként jelentős műemléki feltárásokat és restaurálásokat végzett.
Publikációs tevékenysége figyelemre méltó. Már doktori disszertációja is, A magyar litográfia története úttörő jelentőségű volt a maga nemében, az 1940-ben kiadott Új magyar művészet szintén. Számos publikációja jelent meg olasz nyelven is, és tartott ezen a nyelven, valamint németül előadásokat Európa különböző tudományos intézeteiben.
Számottevő eredményei vannak Szeged művelődés- és művészettörténetének kutatásában. Erre jó példa a Papp Imrével közösen írt Szeged című könyv (Műszaki Kiadó, 1960.)
Szakított időt a szülőfalujával kapcsolatos kutatásokra is. Fontos dokumentációs anyagokat gyűjtött össze Balsaráti Vitus Jánosról, és végzett ásatást az ún. Balku-dombon, ahol ő a Szt. Kinged kolostor romjait vélte felfedezni.
Hihetetlen mennyiségű műveltséganyag birtokában volt, rendkívül kiterjedt szakmai kapcsolatrendszerrel. Kollégái nagyra becsülték. Egyáltalán nem jellemezte tudósi nagyképűség, közvetlensége, egyszerűsége lenyűgözte a vele beszélgető laikus embert is.
A díszpolgári cím adományozásával a szülőfalu nemes, de szükségszerű gesztust gyakorolt, most már másokon a sor.
